On the stage

Hétfőn jöttünk rá, hogy hiába jelenik meg pénteken a Young Love kislemezünk, előfutáraként a 3ik albumunknak, de nincsen még hozzá klip. Nem volt sok időnk gondolkodni, gyorsan ketten megírtuk a forgatókönyvet, helyet béreltünk, kamerát és állványt szereztünk, és már neki is álltunk.

                Ücsörögtem a radiátoron a hátsó falnál, és nézegettem Jawnt, ahogy futkosott össze vissza az üres színházban, ugrált a székeken, és sikongatott, hogy hová kell állítanunk majd a kamerát, és milyen vágóképeket csináljunk. Én pedig csak mosolyogtam rajta. Hát nem teljesen mindegy, honnan vesszük föl, vagy, hogy milyen színű a kis fotel hátul? Mindenki csak az én gyönyörű testvéremet fogja nézni, csak a legelvetemültebb fanok fogják kielemezni a díszletet. De Ő maximalista. Hát legyen. Kell a piros fotel.

                Az agyam, mint szokott, kikapcsolt. Láttam én, hogy Jawn tovább magyaráz a világításról, és a színpadról, de csak a fejemben zubogó vért hallottam. Nem tudtam levenni róla a szemem. Leugrott egy székről egy csomó papírral a kezében, amire az ötleteit firkálta fel, és közben meglibbent a haja, amit még nem állítottunk be.  Miközben fellépett a színpadra, megfeszült a combján a nadrág, és a nyál összefutott a számban. Ahogy felnyúlt egy magasabban lévő kötélért, a hasán felcsúszott az ing, és nekem nyelnem kellett.

                Hirtelen arra eszméltem, hogy előttem áll, és az orromba szökik az illata, és közelről látom a kis pihéket a nyakán.

-          Ed’ard, – nyafogta – mégis mi van veled? Nem is figyelsz. Az egész klip alatt csak ott akarsz ülni majd hátul?

-          Nem, a székeken is terveztem. A többit majd meghagyom Neked.

-          Most mi bajod van? – értetlenkedik. Nem csodálom.

Körülbelül 3 éve jöttem rá, hogy az én életembe nem fog beleférni az átlagos családkép. Hiába meséljük minden interjún, hogy mi is rendes életre vágyunk, hogy majd egyszer megházasodunk, és gyereket nevelünk, feleségekkel karöltve, de én rég tudom, hogy rám nem ez vár. Rengeteg csodálatos emberrel találkoztam már, sok felajánlkozás is volt köztük, de az én szívemet egyetlen ember tudja megbolondítani.

Amikor reggelenként felébredünk, és végignézem, ahogy alsónadrágban, kócosan, a hosszú combjait simogatva, még fél lábbal az álmában kimászik a mosdóba, csak azért tettetem, hogy alszom, hogy végignézhessem a szemhéjam alól leselkedve, ahogy visszajön. Hogy érezhessem, ahogy leül az ágy szélére, és elkezd bökdösni. Hallani a nevemet, a még párnaízű hangján nekem mindent megér.

Éjszaka sokszor kapom magam azon, hogy fekszem a pár centire összetolt ágyakon, és figyelem, ahogy az ajkai között kisóhajt egy kortynyi levegőt. Az a kis súrlódó, nedves hang, annyira fülledt és buja a képzeletemben, hogy nem egyszer kerültem már bajba miatta.

Jawn addig nyaggat, míg végül lemászom a radiátorról, és elvonulunk megcsinálni a hajunkat. Közben még egyszer elmeséli, mit talált ki, és most végre képes vagyok rá koncentrálni. Mikor kivonulunk, és elkezdjük a felvételt, minden flottul megy. Mintha a video magát készítené el.

Ahogy hátul ültem, már csak azért is, hogy a testvéremet bosszantsam, folyamatosan Őt néztem. Csak pillanatképeket fogott fel belőle az agyam. Áll középen széttárt karokkal, megcsillan egy lámpa fénye a haján, felém fordulva mosolyog egyet, fekszik a padlón. Néha én videóztam, de sokszor meg tudtuk oldani állvánnyal a dolgot, és majd később úgy is nekem kell összevágnom.

Egyszerre felpattant mellém, közel csúszott, és elmagyarázta, hogy tervei szerint épp azt a pár sort vesszük föl, ami az én személyes kedvencem a számból. Beállította a kamerát, állvánnyal együtt, és elég közelről vett minket. Nem tudtam levenni róla a szemem, az illata teljesen körbeölelt, a forró bőre szinte égetett, ahogy fél centi sem volt a támaszkodó kezeink között.

…I’m losing control, my heart stops, stops when I get close to you…

Felém fordult és összekapcsolódott a tekintetünk, egyszerre kiszáradt a szám. Nem tudtam eltüntetni arcomról az epekedést, már évek óta vágyom rá, hogy az ajkait érinthessem az ajkaimmal, és ebben a pillanatban olyan végtelenül közel volt hozzám. A háttérben szólt a közös számunk, nem azon a nyálas módon közös, mint az öreg pároknak, hanem ez tényleg a mi kettőnk száma volt. Rajtunk kívül senki más nem volt ott, nem volt szükségünk másra.

Ő sem fordult el, és nem is mondott semmit, holott a sorok lejártak, nem volt semmi, ami ott tartotta volna, rajtam kívül. Lassan hajoltam oda, hogy legyen ideje reagálni, hogy ha el akar menekülni, akkor megtehesse. Nem akarom, hogy kényszerítve érezze magát, soha nem tenném ezt vele, csak egyszerűen már nem bírtam tovább. Ajkaink között már csak egy sóhajtásnyi rés volt, és a szemében semmit nem láttam, csak kíváncsiságot és csodálatot.

-          Ed – állított meg. Csalódottan mozdultam volna hátrébb, de elkapta a gallért az ingemen, és nem engedett tovább, igaz közelebb se húzott magához. – Ed’ard, eddig is tudtam, és láttam, de nem akartam elhinni. El kellett volna mondanom… én…

Remegve vártam a folytatást, ha akartam volna, se tudtam volna megszólalni, a fejemben csak kavarogtak a gondolatok. Rettegtem, hogy azt mondja, hogy ezt ne próbáljam meg többet, hogy eltaszít magától, bár ha megteszi, most tegye, ne engedje, hogy hiányozhasson az ajka érintése az ajkamról.

A mondat végül szinte kétségbeesve buggyant ki belőle.

-          Gyönyörű vagy.

Csak ültem, alig egy centire a világ legtökéletesebb emberétől, és ő hív engem gyönyörűnek. Nem tudom mikor, vagy hogyan, de könnyek kezdtek csorogni az arcomon, és egy elkeseredett, kétségbeesett mozdulattal kaptam utána, és húztam magamhoz.   A hirtelen mozdulattól összekoccantak a fogaink, és majdnem leestünk a keskeny párkányról, de nem érdekelt, végre azokat a sokat csodált ajkakat érinthettem büntetlenül, faltam őket, az orrom az arcához ért, és éreztem rajta a bőre bársonyosságát. Kezeim a nyakára csúsztak, hogy még közelebb préselhessem magam hozzá, közben pedig éreztem, hogy ő is nedves az én könnyeimtől.

Jawn végül elhúzódott, de mosolygott, végigsimított az arcomon, és még adott egy utolsó puszit.

-          Ne sírj. Tudom, most már mindent értek. Ne sírj.

Pedig sírtam. Minden fáradtság, félelem, minden átvirrasztott, áthallgatózott éjszaka kitört belőlem, a vállába fúrtam a fejem, az ingjébe kapaszkodtam, és sírtam. Ő pedig a hátamat simogatta, néha a nyakamat, a fülemet puszilgatta, és azt hajtogatta, hogy sokkal hamarabb észre kellett volna vennie, és sajnálja, hogy ennyit szenvedtem miatta. Egyszer csak felhúzta a fejem, kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

-          Megígértem neked, hogy soha, semmi nem állhat közénk. Még Te magad sem. Hogyha Te így szeretsz engem, akkor én is így szeretlek Téged.

És megcsókolt. Ő engem. Abban a pillanatban végigfutott rajtam, hogy amikor reggel felkeltünk, és én már szokásosan, szinte kéjenckedve végignéztem rajta, ahogy lehajol egy ledobott nadrágért, nem gondoltam volna, hogy délután már Ő csókol engem. Hirtelen húzódott el:

-          Várj, várj, ki kell kapcsolnom a videót. – mosolygott.

-          Végig be volt kapcsolva? – a gyomrom gombócba ugrott.

-          Ó igen. Azt hiszem, újra fel kellene vennünk, és  alaposan meg kell majd vágnod ezt a részt.

Örömmel. De az is biztos, hogy megtartom az eredeti verziót.

…I started falling for you without a warning...