Fluffy morning

Egy lusta hétvégi nap volt. A családi ház kiürült, bátyjuk az egyik barátnőjénél volt, a szüleik pedig kora reggel mentek el, már előző este minden jó tanáccsal ellátva két nagyfiukat. Semmi dolguk nem lévén, az ikrek sokáig lustálkodtak az ágyban. Végül is két 17 éves srác mi mást tenne?

                Meleg volt, nyáron ez még Írországban sem furcsa, de a sötétítőfüggöny a reggeli napsütést kint tartotta. A szokásosan összetolt ágyakon fetrengve pontosan olyan szundikálós hangulat uralkodott, amilyen kell. Amikor kissé meleged van, de csak annyira, hogy az ágyban marasztaljon, bágyasztó puhaságban, és a szoba szürkesége úgy ölel körbe, mint lágy takaró. 

                Ahogy a fiúk a kócos fejüket a párnába fúrták, és forgolódtak a félálomban, egyre szűnt köztük a távolság. Ed érezte, hogy a teste egészséges kamaszként reagál egy másik forró test közelségére, de az még nem tudatosult benne, hogy tulajdonképpen ki is az a test. Ösztönösen bújt közelebb a forrósághoz, és borzongva élvezte a vállát cirógató lélegzetet. 

                John álmodott. Semmi körvonalazhatót, semmi olyat, ami később is megmaradna, csak az érzésekre emlékezett. Érintésekre a bőrén, forróságra, vibrálásra, feszítő érzésre, és arra, hogy nehezére esett levegőt venni, hogy a teste megfeszült egy másik test mellett, és az ízekre a szájában. Mocorgott közben, néha hangosabban szuszogott, és lassan közelebb fészkelődte magát a testvéréhez. Lassan, még mindig az elmúlófélben lévő álom hatására simította oda a combját a másik lábához. 

                Ed erre szinte azonnal felébredt. Nem mert megmozdulni, mint ahogy nagyobb levegőt sem mert venni, félig azért, nehogy elárulja magát, valamint nehogy felébressze a testvérét. Sőt, nem utolsósorban azért sem, mert félt, hogy ezzel tönkretenné a pillanatot. Úgy érezte, mintha azon a ponton, ahol a lábaik összeérnek, milliónyi új sejtje nőne, a vére zubogott. És nem értette mi történik vele. 

                John élvezte a bőrét perzselgető hőséget, és még mindig öntudatlanul, telhetetlenül, többet akart belőle. Lassan csúszott közelebb, és ölelte át a forró, feszes testet, és húzta magához. Ez egyáltalán nem volt köztük ritkaság, sokszor aludtak el egymást átölelve, amikor nehezebb, vagy épp rossz napjuk volt. Most mégis felébredt az érzésre, ahogy Ed teste küzdve megfeszül. És ekkor tudatosodott benne, hogy végtére is mit csinál. 

                Testvére érintése Ed számára olyan volt, mintha az amúgy is lobogó tűzre locsoltak volna némi robbanóanyagot. Nem tudott másra gondolni, csak az érzésre a csípőjénél, és az alhasát összerántó, szinte görcsös vágyódásra. Elmozdulni, megtörni a pillanatot nem tudta volna, de megfordulni sem tűnt jó ötletnek. Így csak feküdt és reménykedett. Hogy miben, azt igazán ő maga sem tudta. Túl régóta titkolta még önmaga előtt is az érzéseit, melyeket most semmiképp sem tudott volna letagadni. 

                Mikorra tudatosult Johnban, hogy tulajdonképpen mit csinál, már késő volt. Teljes hosszában testvére feszes testéhez simult, és letagadhatatlanul éreztette az álom utóhatását. Zavartan merevedett meg egy pillanatra, nem volt benne biztos, hogy Ed alszik-e, vagy sem, és ha ébren is van, nem lenne-e egyszerűbb azt tettetni, hogy ő alszik még.  De a gondolkodás hosszúra nyúlt, ahogy a csönd is, és hirtelen mindketten ráébredtek, hogy a másik ébren és tisztában van mindennel.

John lassan, és zavartan próbálta meg oldani a helyzetet, ahogy csúsztatta le a karját az oly ismerős, vékony derékról, amikor elakadt a keze, és ugyanebben a pillanatban testvére torkából egy halk hang tört föl. Ed már ugrott is volna föl az ágyról, hogy kimeneküljön a fürdőbe a kínos helyzetével együtt, és már az sem vigasztalta, hogy pontosan tudta, testvére ugyanezzel a gonddal küszködik épp, mikor John végre helyre tudta rakni a dolgokat. Reflexből kapott öccse után, és csuklójánál fogva húzta vissza. Ám a lendület, a zavartság, és az akadályozott mozgás együtt azt eredményezte, hogy Ed hátraesett az ágyra, félig John egyik karjára.

Majd feküdt a hátán, megszólalni képtelenül, és nem mert felpillantani. Ha John szemében undort lát, akkor mindennek vége, és tulajdonképpen ő maga sem tudta még, hogy mit szeretne. Forrt a fejében, az egész testében a vér, és semmi értelmes nem jutott eszébe. Egyáltalán miért rántotta őt vissza a testvére? Miért nem hagyta, hogy kimenjen a fürdőbe, és akkor talán ez az egész kínos helyzet megoldódott volna magától.

John nem tudta levenni a szemét testvéréről. Az egy darab boxer, amiben aludt, nem igazán takart el semmit, mint ahogy nem is az volt a feladata. A gumipánt szépen feszült a csontos csípőn, és a testvére vadul ziháló, vékony hasa alatt látszottak az izmok. Hozzá szeretett volna érni, mindennél jobban szerette volna megtenni, de mégis tétovázott. Félig könyökölve, arcát öccse mellkasának vonalában tartva, csak bámulta, csodálta őt, mint egy műremeket. Félve tekintett fel az őt oly konokul kerülő, szégyellős szemekbe, és fogalma sem volt róla, mennyire gyönyörű ő most.

Ahogy megérezte arcán John tekintetét, összeszedte végül a bátorságát, és ránézett, kihagyott egy taktust az amúgy is csak a testvéréért dobogó szíve. Edet szinte arcon vágta az a szeretet és vágy, ami felé sugárzott, amire most katalizátorként hatottak ezek az események.  Lassan felemelte a kezét, és a másik arcra fektette a kezét, hüvelykjét pedig finoman végighúzta a forró, piros, legendásan szép ajkakon. Johnnak muszáj volt megnyalnia az ajkát, és az a nedves kis érintés Ed hüvelykjén egy lavinát indított el benne. Minden addigi eltitkolt, eldugdosott vágya és leplezett érintési kényszere egyszerre zúdult a nyakába.

Felkönyökölt ő is, és odahajolt az ajkakhoz. Már nem törődött vele, hogy megbánhatja, vagy hogy testvére ellöki magától, csak ennek az áldott őrületnek minden percét ki akarta élvezni. Birtoklón csókolta meg őt, egyik kezét a nyakára fonva tartotta, hogy ne tudjon elmenekülni. John nem akart elhúzódni, sőt engedett a húzásnak, és lassan testvérére dőlt, félig még az ágyon fekve. Ahogy a két mellkas összesistergett, mindketten nagyot sóhajtottak, forró bőrük egymáshoz simulva olyan érzés volt, amit már régóta csak az álmaikból ismertek. John remegő kézzel kezdte felfedezni a másik testet, végigsimogatva Ed nyakát, le a jobb karján, végigvezetve az ujjait egészen a csukló érzékeny bőréig, majd vissza.

Teljesen elvesztek az érintésekben és az érzésekben. Időnként az egyikük reszkető levegővétele törte csak meg a csendet, és halk súrlódások, más semmi. Ed John hátán kalandozott az ujjaival, cirógatta, mintha minden centiméternyi bőrét külön-külön érezni szeretné az ujjaival. Közben ajkaik nem távolodtak el egymástól, és még John félig rajta fekvő, édes súlyát is úgy élvezte, mintha különleges kényeztetés lenne.

John húzódott végül el, míg feljebb nyomta magát, hogy jobban testvére testéhez préselhesse a sajátját, és érezhesse maga alatt. Az összefeszülő testek érzése annyira intenzív volt, hogy mindketten megálltak egy pillanatra, és csak zihálva próbálták felvenni a fonalat. John végül lehajolt, és megtette, amit már régen meg szeretett volna, először finoman megcsókolta, majd beleharapott öccse puha nyakába. Ed nem tudta magát kontrollálni, hangosan felnyögött, és zihált, csípőjét pedig ösztönösen egyre feljebb emelte, majd mozgatni kezdte. Ez testvérének volt túl sok, és lehunyt szemekkel bukott rá Ed vállára, hangosan zihált, szinte csillagokat látott már a vágytól, míg ellentmozgott a másik csodálatos testének.

Tudatán kívül csúsztatta le a kezét Ed karján, és fűzte össze az ujjaikat, míg a vállát harapta, és nyögve próbálta késleltetni az érzés végét. Szorosan markolták egymás kezeit, szinte kapaszkodva egymásba, rettegve attól, hogy ha elengedik a másikat az érzés, a csoda eltűnik, álommá válik. Csak a mozdulatok, a harapások, és az egymás fülébe suttogott teljesen értelmetlen szótöredékek voltak azok, amik összetartották a világukat.

Egyre kevésbé figyeltek oda magukra, a hangokra, a lélegzetre, egyre gyorsabban kapkodták a levegőt. Marcangolva harapták egymás vállát, őrülten mohó simogatásaikból karmolások, és szorítások lettek, míg az egyik kezük még mindig összefonva kapaszkodott. John Ed csípőjét markolta, tartotta, hogy uralma alá vonhassa azt a fergeteget, amit öccse mozdulatai szabadítottak el benne. Ed pedig kétségbeesetten kapaszkodott bátyja derekába, ujjaival nagy vörös nyomokat hagyva a hátán, ahogy szinte körömig a bőrébe mélyedtek, majd az amúgy is kócos hajba túrt.

Hirtelen ért véget. Hirtelen, és viharosan. Az egymásba kapó, szorító ujjak, a karmolások nem fájtak egyiküknek sem, hiszen igazán magukról sem tudtak. Nem hallották az egész szobát betöltő, hangos zihálást, és a közéjük vegyülő, egymás bőrébe fojtott nyögéseket sem. Csak egymást, egymás testét, illatát, ízét érezték magukon, és a másikon.

Szinte tökéletes pillanat volt, amikor csak ketten, csendben feküdtek. Végül John szedte össze előbb az erejét, hogy felemelhesse a fejét, testvére szemébe nézhessen. Úgy érezte, ha nem láthatja a tekintetét, akkor az egész nem volt valós, azzal teszi rá a pecsétet a történtekre, hogy azokba a csodamély, tündérzöld szemekbe nézhet. Mikor találkozott a tekintetük, mást nem tudott tenni, mint őszinte boldogsággal felkacagott. Nem a szokásos, csitris vihogással, hanem mély, telt hangon. Testvére megkönnyebbülten nézte őt, csodálta, mint mindig, és elmosolyodott azon a tiszta örömön. Mosolyogva, soha-ilyen boldogan feküdt testvére teste alatt, míg érezte, hogy John alig csillapodva kuncog a vállhajlatába.

Magához húzta, nagyon régóta először, igazán szabadon.

„Többé nem engedlek el.”