Foszlányok

Edward szemszögéből íródott kétségbeesett szenvedés.
Aláfestő zene: https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=APvpntrylxo

*

Hozzásimultam szorosan. Összenyomott minket a rajongói tömeg, de nem bántam, de csak remélni mertem, hogy ő sem. Élveztem a köztünk lévő kapcsolatot, hogy büntetlenül hozzáérhetek.

*

Alszik, én pedig az ágyon könyökölök mellette. Szótlanul bámulom, csodálom, iszom magamba a látványát. Végre nem kell attól félnem, hogy ő vagy más észreveszi.

*

Végigsimít rajtam, és nem tudom megállni, hogy ne képzeljem hozzá a további érintéseket. Akarom, hogy ő is akarja. Jó lenne, ha nem csak a fotózás kedvéért érne hozzám.

*

Hallom a másik szobából átszűrődő hangját. Vidáman mesél, nevetés csattan utána. Őt mindenki szereti, élvezik a hangját, a kisugárzását. Senki nem mondja, de engem soha nem szerettek ennyien. Most is egyedül ücsörgök.

*

Megnyalja az ajkait. El kell fordulnom, már nem sokáig bírom. Vigyort erőltetek a fejemre, de valójában senkit sem érdekel.

*

Egy rajongó linkelt nekünk egy mozgó képet. John van rajta, abban a pillanatban, mikor a banánt a szájába vette. Hirtelen tolul a fejembe az összes vér, végtelenül ideges leszek. Más is őt akarja. Földhöz vágom a bögrét, amit találok, de nem segít. Feszít, és nagyon fáj. Nincs szükségem puccos szavakra, hogy kifejezzem magam, három betűben összegzem. Fáj.

*

Bosszút esküszök. Saját magam ellen, hiszen más nem tehet róla, mást nem bánthatok. Nem is szeretnék. De én mocskosnak, romlottnak érzem magam minden pillanatban. Úgy érzem, nem lehetek neki elég jó, és már a vágyakozással is csak beszennyezem őt. Mint mikor a koldus áhítozik a királynő testére. Megteheti, de csak neki lesz rossz.

*

Nem szólok róla, és nem is titkolom. Valahol mélyen magamban szeretném, hogyha észrevennék, de a másik oldalon nincs rá szükségem, hisz az csak még több bonyodalmat okoz. Nem eszem. Nem akarok vékonyabb, vagy csinosabb lenni, csak élvezem, hogy fáj és ég a gyomrom. A fájdalomtól úgy érzem, legalább jelen vagyok.

*

Erős körmeim vannak. Ennek néha örülök, néha nem. Ülök az ágy szélén, átölelem magam, miközben bámulom a testvérem testét, amit valószerűtlenre satíroz a hajnali szürkület. Egy angyal fekszik az ágyon, nem is John, ahogy képtelenül nagy ajkai szétnyílnak és szoborszép arca szinte ragyog a békétől. Könnyek folynak az arcomon, némán, és a körmeim a karomba mélyednek, vérzik és tépem, de addig sem zuhanok össze és nem könyörgök az érintéséért. Nem alázkodom meg.

*

Tudom, hogy tudja, és azt is, hogy nem érti. Sem engem, sem a helyzetet, sem a többi embert, amiért ők nem veszik észre. De nem meri megkérdezni. Ismerem a testvéremet, fogalma sincs, hogy fejezze ki magát, neki az érzelmek olyanok, mint a csillagok. Csodaszépek, de végtelenül távoliak. Nem érti és nem is akarom vele terhelni, évek óta tudom, hogy mi zajlik bennem, rég megfogalmaztam és elfogadtam. De akkor is úgy érzem, elsorvadok, ha valaki nem érint meg.

*

Egyre kevesebbszer érzek késztetést, hogy felkeljek a ágyból. Nem érdekelnek a rajongók, a koncertek, a szüleink, senki. John érdekelne, de őt kitagadtam magamból. Már nem akarom, hogy fájjon, de a fájdalmon kívül üres vagyok.

*

Nem akarok enni, sem inni. Fürdeni sincs kedvem. Egy hete nem léptem ki a házból, jóformán a szobából se. John nem érti, hisztizik, üvölt, de a hangja nem ér el hozzám.
A hazugság kiabál, sikoltozik, az arcodba üvölt.
Az igazság csendes, mert nincs szüksége külsőségekre.
(Szeretem őt, de magamat nem.)

*

Furcsa, ködön keresztül szemlélem a történéseket. Nem igazán tudom, mi történik, de nem is tudom, hogy érdekeljen-e. Talán egyszerűbb lenne, ha nem érdekelne. Fehér ruhák, szúrás. Hányinger. Visznek. Hangok-fények, de nem törik át a saját magam által kreált szürkületet. Az igazság csöndes. Csak ez a fontos.

*

Nem azért haldoklom, mert beteg vagyok, csak azért, mert nem akarok élni. Eldöntöttem, és a testem hallgat rám. A világ üvölt és kiabál, de én már csak csendre vágyom. Ne pittyegjen, kattogjon, zúgjon, zörögjön, zakatoljon vagy ordítson.
Mi is volt az, ami csöndes?

*

El sem hiszem, hogy nincs zaj. Fogalmam sincs, mióta nem szólaltam meg, nem tudom ki volt mellettem, vagy ki nem. Néha nyitva van a szemem, néha csukva, de az agyam bezárta magát a saját világába, úgy gondolom önvédelemből. Itt jó. De most köröttem is csönd van. Talán végre hagynak engem a saját döntésemet végigjárni.

*

„Odakint késő tavasz van. A nap süt, a fű bársonyosan zöld, közel olyan színű, mint a szemed. Virágszirmok hullnak a fákról, és rémlik, hogy egyszer, nagyon régen egy a hajadra hullott, és én nevetve söpörtem onnan le. Még most is emlékszem az érintésére. Sokkal puhább volt, mint bármi más. És nevettél. Néha azt gondolom, csak képzeltem, hogy egyszer még képes voltál szívből nevetni.
csodálatos mosolyod van, Ed’ard. Az egész arcod felragyog tőle, mint mikor a hosszú, szomorú, sötét és magányos éjszaka után végre meglátod az első napsugarakat. Szeretlek Ed. Soha nem tudtam kimondani, most is csak suttogni merem. Most értettem meg mit tettél és miért, nekem ehhez az kellett, hogy lássalak elveszni. Azt sem tudom, hogy hallod-e amit mondok neked. A füledbe súgom, de ha tehetném, inkább belegondolnám abba az édes-buta fejedbe. Soha-soha nem gondolhattad komolyan, hogy nem te vagy minden szívdobbanásom, mozdulatom és mosolyom. Emlékszem az érintésedre, az ölelésekre, a mondataidra. Most áll minden össze a fejemben, hogy hosszú éveken keresztül csak miattam szenvedtél, én tehetek róla.
Ha észrevettem volna, hogy te sokkal előrébb jársz, mint én, hogy míg én csak értetlenül csodáltalak, te már elkeseredtél, hogy nem viszonzom az érzelmeidet… Időre volt szükségem, de nem mertem megfogalmazni, nem mertem kimondani. Sajnálom. Sajnálom… Soha semmit nem bántam meg ennyire, mint hogy nem mondtam el neked minden nap, minden pillanatban, hogy gyönyörűnek látlak, és bárminél jobban szeretlek.

*

Mondtam, hogy az igazság csak csöndesen suttog. És a suttogástól újjá lehet születni, fel lehet éledni. A csöndes igazság csoda és varázslat.

*

Bársonyos a bőre és mosolyog a szeme. Soha nem lehetünk őszinték, nekünk is üvöltenünk kell a hazugságot, de mindez nem fontos. Amíg mi ketten némán egymás szemébe nézünk, a kamerák előtt egy-egy érintést váltunk, vagy csak csöndesen mosolygunk, mindaz a hazugság nem számít.
Az igazság csöndesen bennünk él és senkinek nem kell tudnia róla.