Hablabda

Japán csodálatos. Egész életemben el akartam jönni ide. Pontosabban el akartunk ide jutni Johnnal. Ketten körbeutazni a neonvárost, igazi sushit falni minden étteremben, beülni egy riksába, és közben integetni a járókelőknek, fénykép automatában fotósorozatot készíteni színes matricákkal, aztán csak sétálni egyet a cseresznyefák alatt majd szaltózni úgy, hogy szálljanak a rózsaszín-fehér szirmok körülöttünk mikor közéjük ugrunk.

Itt vagyunk már napok óta és szinte mindent megtettünk amit kiskorunkban elképzeltünk. Káprázatosabb volt, mint mikor régen a kertben, a fűben heverve elméláztunk, hogyan is nézhet ki virágzáskor Tokió leghíresebb parkja, telis-tele halványszínű, hulló cseresznyeszirmokkal.

Mégis arcomról eltűnt a mosoly, néma merengéssel követem a kézen fogva sétáló, összebújt párokat, akik nevetve söprik ki egymás tincsei közül az odahulló virágokat. Kisgyerekek futnak két marékkal dobálva fejük fölé a rózsaszínű konfettit, idős házaspárok ülnek csendesen, összefont ujjakkal a padokon, egy-egy fa titkos takarásában.

A gyerekkori álmaim eltűntek, felnőttek, átalakultak, egyszerű vágyakká változtak, és halovány irigységgel szívemben elfordulok a tömegtől, majd a pad üres deszkáit kémlelem magam mellett.

Együtt Johnnal. Ketten. Kettesben.

Forró tenyerét enyémen érezni, hallgatni nevető hangját mikor mesél, nem számít miről, csak nekem szóljon, engem nézzenek a mélyzöld, folyton kérdező szemek, egyedül én számítsak neki mikor mellette vagyok. Át akarom ölelni, hogy mindenki tudja senkire nincs szükségünk egymáson kívül, érezni az illatát magamon, egy pillanatra sem hagyni, hogy pórusaimból kiszökjön. Ajkaira suttognám, hogy ő jelenti nekem a világot, hogy nincs olyan amit ne tennék meg érte, és jobban kell nekem az élethez mint a levegő. Megcsókolnám a világ talán leggyönyörűbb helyén, a világ legtisztább szenvedélyével.

 - Szeretlek Jawn – lehelem magam elé, beharapva ajkamat, és kézfejemmel lesöpröm a combomon szundító szirmokat. Szorít a torkom, és érzem, hogy kétségbeesett lángok pislákolnak bensőmben amik a legkisebb jeges fuvallattól is örökre elszunnyadnának. Ujjaim megremegnek, és kellemetlen reszketés rázza meg testemet, mintha lelkem beleunt volna a reménytelen vágyakozásba. Láncait tépve szabadulna, menekülne, de sajnálom a kulcs őre John, aki talán nem is tud róla, hogy a tenyerében van. De lehet, hogy nem akar tudomást venni a kulcsról vagy bizonytalanul forgatja ujjai között éjszakánként mikor egymás mellett alszunk, és én róla… rólunk álmodom. Lehet elhajította, és megfogadta sosem mondja el nekem, hogy tud róla, de az a zár soha nem fog kinyílni, hiába remélem minden reggel mikor az ő hangjára ébredek, hogy egyszer a zavartól vörösre festett arccal elduruzsolja érzéseit amik az én szívemet már születésem óta belülről emésztik fel.

Képtelen vagyok feladni. Minden éjszaka úgy hajtom rá a párnára a fejem, hogy holnaptól vége, holnaptól John nem lesz több mint a bátyám, az ikertestvérem, de mégis minden alkalommal mikor megérzem, hogy mellém fekszik, fáradt tekintete csupán pár centiméterre fénylik az én sóvárgó zöldjeimtől, és álomittas, rekedt hangom lágy mosollyal elsuttogja „Aludj jól Ed’ard és álmodj szépeket!” egyszerűen térde rogyok. Sosem lesz kevesebb nekem mint John, akiért minden egyes taktust veri a szívem. Az a John, akinek az érintéseit szomjazom, és ha a karjaiba zár úgy érzem az univerzum néma csendben figyel minket, és csakis körülöttünk forog az összes bolygó. Sosem lesz kevesebb, mint az a személy, akivel életem minden egyes gondolatát meg akarom osztani és ha neki kellene adnom a szívem boldogan nyújtanám át mert tudom, hogy jobban óvná mint a Föld legdrágább kincsét.

Mégsem merem bevallani neki, hogy miért figyelem minden mozdulatát, ajkainak minden elkacagott szavát. Azt, hogy már zokogni is képtelen vagyok amikor másokkal nevet, és idegeneknek hagyja, hogy hozzábújjanak, pedig az én ujjaim éhezik, hogy hozzáérhessenek tejfehér, hibátlan, langymeleg bőréhez. Nem tudom szavakba önteni amit érintéseimmel, tetteimmel, csókjaimmal le tudnék neki írni, és szörnyen gyáva vagyok, végtelenségig kétségbeesett, és dühös az egész világra amiért a legőszintébb érzelem tabunak lett kikiáltva, amivel apránként saját magamat gyilkolom meg karnyújtásnyira Johntól aki nem vesz észre semmit keserű mosolyomból, kisírt szemeimből.

 - Ed’ard! Ed’ard! – vidáman csengő hangja bezengi az egész parkot, és felkapva fejemet halvány öröm ül arcomra mikor meglátom felém futni felkavarva léptei nyomán a pihenő cseresznyeleveleket. Egy pillanat múlva már előttem áll, fénylő tekintete alatt bőre kipirult, ajkai hívogatóan nyitva, mellkasa a szűk fekete trikóban hevesen emelkedik, és süpped amint a forró levegőt kifújja tüdejéből. Felállok elzsibbadt lábaimra, és amint kiegyenesedik nagyot sóhajtva elvigyorodik. – Találtam néhány riksát, de csak tíz perc múlva tudnak elvinni minket egy negyedórás körre a park körül. Borzasztóan beszéltek angolul alig tudtam megértetni magam, de sikerült. Huhh – hadarja pihegve, és aprót kuncogva rajta feltűnik, hogy karjai egész idáig háta mögött rejtettek valamit.

 - Mi van a kezedben? – kérdezem, és vállaira csúsztatva ujjaimat próbálok háta mögé lesni, de ellépve előlem nevetve kitáncol kezeim közül.

 - Várj! Meglepetés – kacagja elém állva mielőtt körbefutva belepillantanék markába – Hunyd le a szemed, de ne less! – parancsolja lágyan, és látva, hogy enyhe zavarral kutatom várakozva fénylő zöldjeit megmosolyogja gyanakvásom. – Nyugi, nem fogok rád dobni egy pókot vagy ilyesmi, csukd be a szemed Ed’ard, kérlek! – duruzsolja, és elégedett sóhajjal nyugtázza mikor lehunyva pilláimat teljes sötétség borul rám, majd pár másodpercig hallgatva a város lüktető zaját újból John hangja csendül fel egészen közelről, már-már érezve égető leheletét arcomon. – Jól van, háromra nyisd ki a szemed!

 - Rendben – motyogom szinte némán, és mélyen belélegezve testvérem illatát testemen végigjátszik a hideg, csiklandozva gerincemet, libabőrt csalva mindenemre.

 - Figyelj! Egy. Kettő. Három!

Millió és egy rózsaszín, pillepuha szirom zuhog ránk. Olyan mintha körülöttünk a levegő vattacukorrá változott volna pár pillanatra, csak amíg felpislogok, és rájövök nincs csodálatosabb látvány annál, ami szemeim elé tárul. John arca, haja és egész mindene tele apró gyöngyszínű cseppekkel, ugyanúgy, ahogy rajtam is szánkáznak le a rakoncátlan virágok. Ujjai pont kettőnk fölött engedték útjukra a milliókat és a ránk zúduló rózsafolyamot mindketten megnevetve csodáltuk, hagyva, hogy végigsimogassanak az apró bársonyok ahol érintenek. John ragyogott, és méregzöld szemei kacagva néztek rám, nem is sejtve, hogy enyéim csak őt látták még akkor is mikor lehunytam szememet.

 - Gyönyörű – súgom mosolyogva, és emlékeimbe mélyen elzárva ezt a képet hálásan kutatom bátyám hibátlan vonásait.

 - Tetszett? – kérdi óvatosan, és mikor fakó ujjai arcomhoz érnek egy pillanatig megreked bennem a levegő, majd amint hajamról, bőrömről, ruhámról lesimogatja a szirmokat érzem, hogy szívem olyan hevesen kezd el verni mint ahogy a virágok záporoztak ránk. Szinte bújok tenyeréhez, és résnyire nyitva ajkaimat szaporábban kell szednem az oxigént, még akkor is mikor lecirógatva az utolsót nyakamról, már-már kétes lassúsággal húzza végig utoljára ujjbegyeit reszkető vállamon.

 - Igen, köszönöm – préselem ki magamból valóságos fájdalmat visszaszorítva mikor elenged, és magáról kezdi lerázni a milliókat.

 - Emlékszem, amikor egyszer otthon a kertben feküdtünk azt mondtad, hogy biztosan a világ legelképesztőbb érzése lenne, ha egy cseresznyefáról az összes szirom egyszerre hullana valakire – mosolyogja kicsalva belőlem egy nesztelen sóhajt majd váratlan hirtelenséggel megragadja csuklómat, és magához húzva elindulnak lábaim önkéntelenül John után. – Sétáljunk egyet, biztosan káprázatos ilyenkor a park beljebb is – ajánlja, és ujjaival végigsimítva kézfejemen elengedi karomat majd rám nevetve elindulunk a kert szívébe, egymás mellett, kettesben. Válla enyémhez ér miközben gyalogolunk, és elsuttogva magamban egy néma köszönetet melegséggel, izzással eltelve lépkedek John mellett. Lelkem elcsendesedett, sőt talán beleegyezve megrántja vállát. Van még remény.

 - Belerakhatnánk ezt a klipbe, mit gondolsz? Jól nézne ki, ha ránk hullana egy zsáknyi cseresznyevirágszirom miközben énekelünk – vetem fel halkan mintha attól félnék, hogy ha hangosan beszélnék egészen más szavak buknának ki ajkaimon. Talán azokat nem tudnám kontrolálni csak ezeket amiket szinte némán lehelek. Merengésemből alig hallhatón John szakít félbe, szinte reszkető ajkakkal.

 - Szeretném, ha ez a pillanat megmaradna csak kettőnknek. – Suttog, és a másik irányba nézve el így is látom amint arcára felkúszik a pír.

Miért vagy ennyire kegyetlen, miért nem tudod, hogy mit teszel velem, mit váltasz ki belőlem, milyen következményei vannak a szavaidnak amikor becsapsz engem?!

Lábaim akaratlanul ledermednek, mintha kátrányba ragadtak volna, testem mozdulatlan, és érzem amint John megakad lépésében, majd hátrapillantva válla fölött apró rémület játszik arcán. Szemeim segélykérően pásztázzák, ajkaim megremegnek, össze kell szorítanom fogaimat mielőtt kibukna belőlem valami amit életem végéig bánhatnék.

- Jól vagy, Ed’ard? – hangja óvatos, elkapom róla tekintetem, és a betonon hullámzó szirmokat kezdem nézni, majd érzem, hogy közelebb lépve hozzám ujjai vállamat szeretnék megérinteni.

 - Ne! – sziszegem hátrahőkölve. Tincseim arcomba hullanak, szemem összeszorítva, tüdőmben égetően forró a levegő, szívem egy pillanat alatt felgyorsul, dübörög, mintha üzenni akarna Johnnak, hogy meneküljön amíg tud.

Annyira pokolian nehéz. Egész életemben kínzott az érzés, már belefáradtam, nem gyógyulnak be többet a sebeim, képtelen vagyok többet tűrni. Belebetegedtem, ha továbbra is magamba fojtom belehalok. Nem tudom többet összeszedni magam. Minden nap apró darabok milliárdjaira török szét, és nincs aki összerakjon.

 - Jawn… - hangom haloványan cseng, felkapva fejemet zavart, aggódó arcát kémlelem.

 - Rosszul érzed magad? Visszamenjünk a szállodába? Ed’ard a…

 - Nem! Jól vagyok csak… hallgass meg kérlek! – vágok szavába suttogva, és látom amint lenyelve mondandóját enyhe ijedelemmel bólint, majd fürkésző zöld tekintete arcomat kémleli. – Én… nekem…

Tomboló szél rázza végig a parkot elfújva mondandómat. Kellesz! Kellesz nekem! Ez akartam mondani, megragadni vállait és megrázni. Most viszont mindketten nézzük amint milliónyi cseresznyeszirom száll körülöttünk, közöttünk. John ajkaira mosoly fut fel, ahogy szinte rózsaszín esőként hullanak ránk a levelek. Káprázatos látvány, bizsergető érzés amikor végigsimítanak rajtunk, mégis dühvel telve állok és hagyom, hogy cirógassanak. Miért most kelt életre az eddig várakozó természet?

 - Kívánjunk valamit! – ragad ki szavaival gondolataim káoszából és közelebb lépve hozzám karjaimért nyúl. Ujjaival átfonja kézfejemet és kettőnk közé húzva megszorítja. – Kívánj valamit, Ed’ard! – utasít finoman és óvatosan lehunyva szemeit, arcára békés, idilli mosoly ül. Homlokunk szinte összeér és néhány milliméterről nézve tejfehér bőrét, ujjainkat összefűzve, torkom elszorul. Megszorítja kezemet, majd mintha csak félne rám nézni vontatottan felnyitja pilláit és elképesztő, zöld szemeivel elragadja enyéimet. Csupán egy másodpercnyi áramszünet volt, mintha valaki gyengéden felé taszított volna vagy talán ő rántott magára. Nem tudom. Nem tudom miért éreztem, hogy egy pillanatig a józanész hátat fordított nekem. Nem érzékeltem többet a szirmok selymességét, a körülöttünk nyüzsgő, zajongó várost, sem a hűvös szelet ami mellkasunk között száguldott át.

Cserébe éreztem John tűzforró ajkait sajátomon.

Tényleg csak egy pillanatra, egy bátortalan másodperc erejéig, ami épp elég volt ahhoz, hogy lehunyjuk tekintetünk és tökéletesen eggyé forrjunk.  

Mikor éjjelente, koromszínre festett szobáinkban alszik velem szemben és bár nem látom a sötétben vonásait mégis őt fürkészem. Mikor öntudatlanul, álmában átveti csípőmön combját, vagy karjaival átölel, nem látom szemeit, csak érzem bőre melegét, ereinek lüktetését, saját pulzálásomat és tudom, hogy most is álomba zokogom majd magam, szorítva kezét mellkasomhoz. Kisöpörtem tincseit arcából átvirrasztott hajnalok után mikor végre derengeni kezdett az akvamarin égbolt és csak mellette ülve néztem szuszogását, ajkai lassú kortyait a nyirkos levegőből, hosszú szempillái minden rezdülését, a pizsama alól fénylő krémszínű, mézízű bőrét. Csak figyeltem eddig, és én átéltem érintéseit, de most… most vakok voltunk, érzékeink lángoltak, egymást égettük el elevenen.

Egy apró robbanás volt csupán és rémülten hátrahőkölve elengedtem testvéremet aki lehunyt szemekkel állt még tovább, talán akaratlanul, talán teljes tudatában tettével, nyelvével megízlelte ajkain szám  melegét. Belém szorult a levegő, reszkettem a páni félelemtől, agyam belerokkant a temérdek kérdés rohamába, szívem próbált elég vért juttatni megdermedt tagjaimba épp mikor John szemei rám vonultak. Ködösek voltak, talán a mögöttük felcsapó lángoktól lett párás tekintete ami lassan elsötétült, elérve, hogy bordáim alatt lüktető szervem vigyázban állva várja szavait.

 - Ez nem volt… nem… volt – hangja berekedt és alig suttogta a betűket mégis torkom egy pillanat alatt összeszorult, sivatagossá száradt míg szemeim könnyel teltek meg. Éreztem, hogy vállaim megremegnek és kipislogva az első pár cseppet szemem sarkából beharapott ajkakkal kezdem rázni a fejem. Ujjaimat reszketve kapom arcom elé, térdem megrogy, szívem valós fájdalommal ég mellkasomban, olyannak érzem mintha belülről vájná húsomat. Nem bírom tovább számat tépni fogaimmal és kitör belőlem a zokogás, a homályos üvegen keresztül Johnra nézve.

 - Könyörgöm… kérlek ne mond, ne mond ki, kérlek ne, csak ne mond ki! Jawn nem akarom hallani, könyörgöm, ne mond ki hangosan mert akkor vége… végem van. Kérlek Jawn, tudom, ne mond ki, csak ne most, kérlek, ne! – zihálok, szaggatottan, ijesztően hírtelen nyelve az oxigént ami egyszerűen megkeseredik bennem. Arcomon patakzik a sós fájdalom és kérlelőn nézve kipirult bátyámra csak rázom a fejem, kezemmel elmaszatolva arcomon a könnyeket. Fogaim összekoccannak mikor tovább sírom egyesével a pokoli szavakat. John néz, zavartan áll egyik lábáról másikra, elkapja rólam tekintetét, arca még mélyebb vörösebb tónust ölt, majd rám pillantva ismét, két lépéssel előttem terem.

Minden tagom jéggé dermed, könnyem elapad, torkomra ég a könyörgés mikor elvéve kezeimet szám elől, gyengéden fonja ujjait csuklómra épp mikor ajkai néma suttogásra nyílnak.

 - Nem volt…

 - NE! – kiáltom félbevágva mondandóját és agyam egyetlen megoldást kínál fel, a menekülést. Testemmel fordulnék, lábaim elrugaszkodnak és döbbenetében John sem tudja fogni karom amit kitépek markából.

 - Ed’ard! – rémülten cseng fel mögöttem hangja és remegő lábaimon szelve a métereket nem kell sok, hogy utolérjen. Karjaival átölel hátamnak simulva, lefogva kezeimet mellkasomon. Sikoltani akarok, vergődni szorításában, de nyakamat végigperzselő lehelete mozgásképtelenné dermeszt, üveges tekintettel hagyom, hogy szíve ritmusa nekiütközzön ujjatlan felsőnkön át bőrömnek. Megőrült. John szíve vadabban száguld, mint bármely fogságából kiszabadult versenyló, és légvételei nyakamon újra meg újra felhorzsolják bőrömet, akárha pengével vágná vállgödrömet – Ed’ard, most én kérlek. – Fülembe duruzsolt karcos hangjával, míg tincsei arcomat cirógatják, felhevült bőrömre rajzolva bizsergetően hűs mintákat. Körmeim alkarjába marnak, ahogy magamhoz szorítom, és visszanyelve könnyeim lehajtom a fejem, mintha ha csak kivégzésemre várnék, gyáván, nem merve belenézni a hóhér szemébe. – Elég. Nekem… nekem nem volt elég. Ezt akartam mondani Ed’ard. Kell még több. Akarom, hogy folytassuk, akarom, hogy bevalljuk végre magunknak, és egymásnak. Ez nem hirtelen történt, évek óta bennünk van, de most… most tudtam meg igazán, hogy mit akarok. Kézzel fogható lett az, ami után eddig csak sóvárogtam. Kellesz nekem, és így akarlak. Ezzel együtt. Úgy… együtt, Ed’ard! – Zokogtam. Remegtem egész testemben és éreztem homlokát vállamon, majd ajkával bőrömre lehelt egy reszkető csókot. Arcát nyakamba temette, belélegezte illatomat, és ahogy nekem simult bőre éreztem, hogy orrával húz egy vonalat tarkómon, arcélemre kóstolt, szempillái végigcsiklandoztak. Nedves volt. Apró, fénylő mintákat hagyott rajtam.

John sírt.

 - Ed’ard kérlek, fordulj meg – fülembe búgta, combjai lábaimnak nyomódtak, karjait magamhoz öleltem, kézfejére hullottak könnyeim, leszánkázva vékony tejfehér ujjain.

 - Én… én nem tudok – szipogtam hüppögve, elnyomva a fojtó érzést torkomban, és még inkább szorítva mellkasomhoz nyakamba nevetett halkan, langymeleg fuvallattal őrjítve meg.

 - Látni szeretnélek. Kérlek, nézz rám Ed – zümmögi és nevemet szinte már tincseim közé nyögi játékosan, megvalósítva a lehetetlent, még jobban magához préselve lángoló testemet. Nem mozdulok, egyenetlenül kapkodva a levegőt, próbálom könnyeim visszafogni, de azok záporozva hullanak ujjaira, amiket észrevétlenül összefűzött enyéimmel. – Ed – duruzsol bepárásítva tudatomat és felperzselve végigkaristolja nyakamat fogaival. Néma sikolyra nyílik szám és hátravetem vállára kábult fejemet. – Ed, megszeretnélek csókolni – súgja arcomra hintve puszikat, kihasználva megrészegült tudatomat megfordít, szembe magával. Néhány centiméter van közöttünk, mellkasunk már-már összesimul sóhajainknál. Néhány kapkodó pillantása nyakamra, ajkaimra, kulcscsontomra, majd visszatalál kisírt, ködös smaragdjaimhoz. Néhány kósza érintés amint megfogja combom mellett kézfejeimet és felvezeti egészen vállamig tenyerét, majd irányt váltva le hasfalamon megtorpan csípőmre fogva. Hüvelykjével pólóm alá nyúl, reszkető bőrömből libabőrt kicsalva végigfuttatja kezét nadrágom mentén végül karjait derekamon összefűzi.

Félve nézem bátyám mohón fénylő szemeit, rettegek, csak egy pislantás, és az ágyunkban ébredek oldalra lesve John helyére, ami már kihűlt, a párnák elvesztették illatát, és rá kell jönnöm újra csak álmodtam az egészet, pokoli tréfát űz velem tudatalattim.

Jobbon meg-megtorpan mikor oldalához érek, a puha anyagon átsüt forrósága, izmai minden visszafogott rezdülését kitapintom, ahogy felvezetve kezemet tenyeremmel mellkasa bal oldalára simítok. Szemeibe nézek, magamban mantrázva imákat és könyörgéseket bámulom a pezsgő smaragdokat, mire végül megdobban. Száguld ereiben a vér, ujjaim alatt érzem lüktetését, valós, nem délibáb, nem egy trükk elmémtől. Mindkét karom vállára, majd nyakára siklik, arcát közrefogom, ujjbegyeimmel ajkán rebegek végig, mire csókot lehel rájuk.

 - Köszönöm – súgom lehunyva szemem és átölelve magamra rántom. Érintéseit mindenhol érzem, combomról lop simítást, csípőmbe markol és ajkai arcomat, szám sarkát kényeztetik. Fogaival tép, nevemet zümmögi elveszetten és halk bocsánatot lehelve megcsókol. Kapkodunk, túl sokat akarunk egyszerre, elmondani mindent ami évek alatt kellett volna, érinteni amire minden percben vágyunk, érezni mindent rögtön, ebben a megveszett percben.

Minden mozdulata, az összes megbolondult vágya annyira ő. A csókja akaratos, vezet engem és én elolvadnék, ha nem járnának ujjai olyan területeken amelyektől jeges fagy ráz. Fogaink összekoccannak, harapjuk egymást, ajkamba kacag és mégis bársonypuhaságú. Gyümölcs íze van, a legfinomabb aroma amit eddig kóstoltam és éhezve követelek  még többet , tincsei közé fúrva ujjaimat, még inkább préselve magamat bátyámhoz. Körmei végigszaladnak vállamon, halvány, vörös csíkokkal jelölve meg testemet.

John a tiéd vagyok, mindig is a tiéd voltam!

Megmosolygom önzését, akaratos követelését, mikor csípőjét enyémnek szorítja. Egymás ajkai közé nyögünk, kortyolva a felmelegedett levegőt és egy minutumra sem szétválva kisebesedett számra harap.

 - Nani ga okite iru? – Kuncogó csivitelés zökkent ki minket, egyre erősödő nyüzsgés körülöttünk. John felmordul és ellépve tőlem oldalra pislog, nekem kell néhány másodperc, hogy magamhoz térve kövessem tekintetét, ami néhány egyenruhás lányra talál. Zavarban vannak, egymás mögé bújva néznek ránk.

 - Talán… - kezd bele John hebegve és egyébként is pirult arca mélyvörös tónusúvá gyulladt egy pillanat alatt. Karjai még mindig csípőm körül, kezeim nyakában és amint rám néz orrunk összeér. – Talán vissza kellene mennünk a szállodába – duruzsolja hatalmasat nyelve, szemeivel cakkosra harapott ajkaimat vizslatva megszállottként.

 - Ühüm – nyöszörgöm közelebb vonva magamhoz, eszem ágában sincs itt abbahagyni, még akkor sem ha filmezésbe kezd a lelkes nézősereg. Végig vezetem nyelvem ajkain, és mikor megremegte halvány érintésemet tudtam, hogy nyertem. – Jawn – pihegtem vigyorogva mire benne rekedt a levegő és állkapcsa megfeszül. Imádom arcát, úgy lehet róla olvasni akár egy képeskönyvből, érzelmeit sosem tudta elrejteni és most láttam, hogy dühös, darabokra akar cincálni amiért ezt tettem vele, és még mindig folytatom. Ha egyszer megkaptam sosem eresztem többet. Észreveszi rajtam, hogy most az egyszer neki kell józanabbnak lennie, neki kell visszafognia és kordában tartania, vagy magammal rántom és itt vesztjük eszünket Tokió közepén.

 - Ed’ard… szálloda, a szobánk… most! – Képtelen értelmesen beszélni, tekintete élve elfogyaszt és ujjai úgy tekerednek csuklómra mint ezernyi éheztetett kígyó. Megpördülök, ahogy elfut mellettem maga után húzva, görcsösen fogva karomat. Felverjük magunk mellett a szunnyadó szirmokat és zakatoló szívvel, egyenetlen zihálással loholunk. Combomban égnek izmaim, John még soha ekkora sebességgel nem futott. Lábaim szinte összecsuklanak mögötte, ahogy piros jelzéseken átrohanunk. Kiabálnék, húznám vissza az autók elől, de hagyva, hogy rántson maga után futunk, immár tenyerét szorítva, ujjainkat összefonva. Szememből könnycseppek zuhannak a járdára, amint cikázva ugrálunk a tömegben és fejemben egy mondat pereg, mielőtt a vágyódás ellepne mindent. Nézem John pirult bőrét, ahogy szitkozódva kikerül néhány biciklist. Látom tincseit szemébe hullani. Figyelem ujjainkat összefűzve, nyakának fakó, hibátlan bőrét mikor körbenéz az úttesten. Egy másodperc erejéig rám néz, ajkai cseresznyeszínűek fogaim ostromától és akaratlanul összemosolygunk. Méregzöld szemeiben pedig mindent porrázúzó vihar tombol, ami csakis engem akar elpusztítani. Én váltottam ki belőle ezt az őrületet. Miattam rontunk be a hotelba félrelökve az épp akkor érkező turistákat. Én rám vágyakozik. John annyira kíván, hogy az egyetlen értelmes kérdés amit feltudnék tenni mielőtt ajkaimat szájára nyomnám…

Hogy fogjuk túlélni a liftezést a legfelső szintig?