Hiába mosolygott rám a csók után, hiába tudtam, hogy ő is
imádta, de elbizonytalanodtam. A fotózás már nem tartott sokáig, és nem is
igazán tudtunk koncentrálni, a fényképész sem volt elégedett velünk. Szinte
alig értünk egymáshoz, kivéve, hogyha direkt felszólítottak minket, és egymás
szemébe sem szívesen néztünk. Végül azzal eresztett el minket, hogy teljesen
felesleges folytatni, mert a kellő képek megvannak már, és látja, hogy nagyon
elfáradtunk.
Taxiba
ültünk, és hazaindultunk. John és én a hátsó ülés két szélére ültünk be, és
továbbra sem szóltunk, nem is értünk egymáshoz. Feszült csönd telepedett az
autóra, a sofőr is a forgalommal, és a halkan duruzsoló rádióval volt
elfoglalva, nem pedig velünk. Néha éreztem, hogy testvérem néz engem, és néha
titokban én is rá pillantottam, de fogalmam sem volt, hogy végül is hányadán
állunk.
Hazaérve
szintén nem volt időnk, sem alkalmunk ezzel foglalkozni, anyu otthon volt,
először is ebédelnünk kellett, mert meggyőződése lett, hogy a sok munkánk és
rohangálás mellett nem eszünk rendes ételt. Közben szóval tartott minket,
nekünk nem is igazán kellett megszólalni, mesélt ő mindenről, mostanában nem
sok alkalmunk volt beszélgetni.
Most
pedig itt állunk a szobánkban, én az összetolt ágy mellett, míg John épp most
lépett be, és húzta be maga után az ajtót. Rám emelte azokat a gyönyörű
szemeit, és egy pillanatnyi gondolkodás után ráfordítja a kulcsot. Szinte soha
nem zárjuk be az ajtónkat.
Továbbra
sem szólal meg egyikünk se, nem tudjuk, mit mondhatnánk, ráadásul fogalmam
sincs, hogy áll most ő ezzel. Mit gondol, mit érez, mit tervez, azon ritka
pillanatait élem az életünknek, amikor elképzelésem sincs, mi járhat a
fejében. Végül a testemben érzem, hogy a
feszültségtől megadja magát, és lerogyok az ágyra, tenyeremre hajtom a
homlokomat. Majd meghallom feszültségtől remegő hangját:
-
Ed’ard, én…
-
Ne! – vágok a szavába azonnal. – Nem akarom
hallani. Tudom, hogy hiba volt, tudom, hogy borzasztó, tudom. Csak szeretném,
hogyha az egészet egyszerűen elfelejthetnénk.
Ez így szépen is hangzana, ha a
hangom nem lenne tele kétségbeeséssel, és fájdalommal. Alig tudom magam
visszatartani. Szinte soha nem volt
olyan, hogy el akartam volna menni tőle, de most egy pillanatig belém hasít,
hogy ha egyedül lennék, végre kiereszthetném a fájdalmamat.
A kezeim az arcomra csúsznak, és
elfedik, miközben érzem, hogy John végre megunta az ajtóban álldogálást, és
felém indult. Érzem, ahogy elém térdel a szőnyegre, egy pillanatig csak néz,
majd finoman megfogja a kezem. Kissé összerándulok, nem a meglepetéstől, inkább
az érzéstől, amit kivált belőlem. Elkezdi húzni a csuklóm, el az arcomtól, és
közben beszél.
-
Nem hiszem, hogy valóban borzasztónak gondolnád.
És én sem gondolom azt. Ed, én csak megijedtem. Soha, senkivel nem éreztem még
ilyet, és tudom, hogy nem is fogok. De akkor is a testvérem vagy. Hiába volt ez
a csók csodálatos, akkor is jóval több kérdést vet fel.
Eközben tovább húzza a kezem,
míg én szép lassan lecsúszok az ágy széléről, és vele szemben ráülök a
sarkaimra. Ülünk egymással szemben, a kezeiben fogja a csuklómat, és biztosan
érzi azt a hihetetlen tempót, ahogy a szívem ver. Ahogy miatta ver. Az előző
pillanat két apró könnycseppjét érzem még a szemem sarkában, de nem akarom őket
kiengedni. Csak nézek rá, tágra nyílt szemekkel, és nem tudok betelni a
mosolyával.
-
Hiába hiba, hiába nem lenne helyes, de annyira
szép vagy. – a hangja bársonyos, simogató, vigasztaló. És előrehajol.
A második csók, talán még szebb,
mint az első. Félénk, tapogatózó eleinte, én meg sem merek moccanni, nehogy
kiderüljön, hogy ez is csak egy álom, mint már annyiszor. Érzem a puha,
hihetetlenül puha és édes ajkakat, és nem merem elhinni, hogy tényleg szabad
ezt éreznem.
Végül a testem megmozdul, még ha
álom is ez az egész, legalább élvezzem ki. Visszacsókolok, és érzem, ahogy a
nyelve a számba siklik. Csodálatosan csókol, egy különlegesen finom édességnek
érzem magam, amit óvatosan, minden ízét kiélvezve kóstolgat, csemegéz belőlem.
És én azt akarom, hogy ugyanezzel a módszerre falja fel az egész testemet.
Közelebb simulunk egymáshoz, a
saját testvéremhez, és míg ő a derekamra fonja az ujjait, én a nyakát és a
haját simogatom. Érzem, ahogy felgyűri a pólóm alját, és az ujjaival a
derekamat simogatja, hihetetlen forróságot hagyva maga után. Elszakadok a szájától,
mert már levegőt sem kapok, a szívem őrülten dobol, de nem megyek messzire.
Lehajtom a fejem, és bár még mindig nem vagyok biztos a valódiságában, az
annyiszor megkívánt nyakába temetem az arcomat. Először az orrommal simogatom,
magamba szívom az illatát, majd csókolom, nyalogatom, ízlelgetem. Végül
finoman, mert már nem bírok magammal, egy aprót harapok rajta.
Meglepődve érzem, hogy ujjai
összeszorulnak a csípőmön, és egy nagyon halk, nagyon visszafojtott, szinte még
maga előtt is szégyellt nyögés hagyja el a száját. Még egyszer belekarcolok a
fogaimmal a bőrébe, és megismétlődik a zsigerig hatolóan erotikus hang. Szinte
beleremegek.
John felemeli a fejemet, és
elködösült szemekkel néz rám, mintha a legcsodálatosabb, legpirosabb,
leggömbölyűbb eper lennék a világon. Lassan felhúz, és az ágy felé lép velem,
magával húz, és rádőlünk. Oldalt fekve fekszünk, és a kezével játszom.
Végighúzom az ujján az ujjamat, simogatom, közben pedig a szemébe nézek.
Cirógatom a csuklóját, ujjaim közt forgatom. És érzem, ahogy az ő pulzusa is
száguld. Végül nem bírja tovább, megint felém mozdul, és megcsókol, mélyen, már
nem finomkodva, hanem keményen, birtoklóan. Fölém magasodik, feltűri a pólómat,
és remegő kézzel simít végig a hasamon és a mellkasomon. Nem tudok elfojtani
egy mély sóhajtást.
A fél karjára támaszkodva
fekszik fölöttem, combjaink összeérnek, másik kezével simogat, mintha nem tudna
betelni velem, mintha az ujjai hegyével szeretné megjegyezni az egész testemet.
Én a két kezem közé fogom az arcát, és csókolom, ahol csak érem, minden
pontját, minden apró szögletet. Végül leküzdöm a félénkségemet, és elűzöm
magamtól az érzést, hogy elutasít, hogy véget vet mindennek, ha megmozdulok, és
elkezdem felgyűrni rajta a pólóját. Segít, áthúzom a fején, és már csak a fél karja
marad benne. Ahogy rám nehezedik, mikor kibujtatja belőle, egy akaratlan
sóhajtás-nyöszörgés hagyja el a számat.
-
Ne haragudj, nehéz vagyok? Sajnálom. Én… - ugrik
el rólam azonnal, de mielőtt még szétrombolhatná a pillanatot, visszahúzom
magamra, és lecsókolom a fintort az arcáról.
-
Ugyan ne viccelj. Ez a sóhajtás egészen más
miatt volt.
Szinte felsistereg a bőrünk,
ahogy végre összeér, zihálunk mind a ketten már csak ilyen apró ingerektől is.
Hihetetlen, ahogy egy ujjal végigcirógat a hasamon, és ő is beleremeg, amikor
egy apró nyalintást kap a füle alá, a nyakára. Forr a vérünk, zubog, és nem
tudunk megállni.
Belemarkol a csípőmbe, és
megszabadít a nadrágomtól, míg én róla tépem le az övét. Már nem igazán tudunk
magunkról, csak a másik érintése látszik valósnak, csak ott létezik a testem,
ahol az ő teste hozzám ér. A világ egyszerre tűnik hatalmasnak a fejemben, és
egészen icipici-aprónak, de minden ember közül a legcsodálatosabb benne Ő.
Hirtelen érzem meg az újra
bátortalan, tapogatózó, pillekönnyű ujjakat. Tudom, hogy erre vágyik, és én is
erre vágyom, de annyira új ez az egész, fogalmunk sincs, hogy is csináljuk, és
azt hiszem, mindketten rettegünk, hogy hirtelen valami darabokra töri ezt az
egész csodálatos pillanat-világot. Fogalmam sincs, honnan jött bátorsággal
fonom rá a kezemet az övére, és vezetem, segítek neki. Hálásan mosolyog, és én
is felé nyúlok, amire felsóhajt, és kéjesen lehunyja azokat az elképesztő,
csillámló szemeit.
Mélyen sóhajtozunk, időnként vad, kemény
csókokat váltunk, és annyira közel simulunk egymáshoz, amennyire ebben a
helyzetben csak lehetséges. Habzsolom az érintéseit, nem tudok vele betelni,
fél kézzel a hátát, a szépen ívelő csípőjét simogatom, időnként belecsókolok a
nyakába. Egyre felületesebben veszünk
levegőt, érzem, hogy a szíve zakatol, a keze remeg, és nagyon-nagyon halkan
nyög a fülembe.
Végül egymás szemébe nézve,
egyszerre robbannak fel az érzékeink, testvérem rám rogy, és még az sem zavar
minket, hogy a karjaink közénk szorultak. Lihegünk, nyelni is alig tudunk, de
mindketten úgy ficergünk, hogy láthassuk a másikat. Mosolyogva nézünk a másik
szemébe, és bennünk annyi ezer-meg-ezer kimondatlan vallomás, átforgolódott
éjjel, bocsánatkérés, seregnyi érzelem dúl. Lehetetlen őket szavakba foglalni,
de szerencsére egyáltalán nem is kell. Egyszerűen csak nem vagyunk rászorulva. Végül mégis megszólalok, már csak azért is,
hogy kikényszerítsem a hangját.
-
Elég soká vártam már erre. – sóhajtom. –
Remélem, a következőre nem kell majd ennyit.
-
Ó nem. – vigyorog. – Biztosan nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése