Egy perce még Ed hátán nyugtattam a kezemet, míg épphogy
csak sikerült arra koncentrálnom, hogy az Ír zászlóról fecsegjek, mert a teste
melege még az öltönyön keresztül is átsütött. Ahogy hozzáértem, már biztos
voltam benne, hogy nem volt jó ötlet, még most sem tudok magammal igazán mit
kezdeni. Hallom, hogy Ed beszél valamiről, így végül nehezen kinyögöm:
-
"It’s really-really cool, yeah."
Ezzel túl sok mindent nem
ronthatok el. Próbálom letépni a szememet a nyakáról, ahogy oldalról látom,
izmos, hosszú, egyszerűen harapnivaló. Oké, nem. Nem szabad erre gondolnom.
Köröttünk kamerák, nézők, lámpák, muszáj kivernem a fejemből ezt.
Jó, már a felén túl vagyunk az
interjúnak, végül is sikerült kinyögnöm pár értelmesnek tűnő mondatot, de
időnként muszáj rajta felejtenem a szemem. Próbálom úgy álcázni, mintha a
zászlókat nézegetném, de minek? Főleg a combján? Ott mégis milyen zászlót
nézegessek?
Ed természetesen tudja, mi jár a
fejemben. Hogyne tudná, neki is csillognak a szemei, és érzem a szavaiból, hogy
szíve szerint már az öltözőben lenne velem, megint. De tudja, hogy az én eszem
most máshol jár, és kisegít, így végül is épségben befejezzük az interjút. Még
egy utolsó zakócsere, éneklés, és szabadok is vagyunk.
Sietünk, már a folyosón
megszorítom a kezét, egy közös gesztussal, és ő tudja, mire gondolok. Becsapjuk
magunk mögött az öltöző ajtaját, és nekiszegezem a testvéremet. Pár pillanatig
csak gyönyörködöm a sietségtől, és a lelkesedéstől kipirult arcában, csillogó
szemeiben. Nem tudok elfojtani egy feltörő, örömteli mosolyt, aminek a párja
azonnal megjelenik az ő arcán is.
Kicsit remeg a kezem, amikor
megsimítom az arcát, de ő belehajtja a fejét a tenyerembe, minden porcikánk
arra vár, hogy közelebb lehessünk egymáshoz. Közelebb hajolok hozzá, és már
érzem is az illatát, ami csak arra vár, hogy magamba szívjam. Az emberek azt
gondolják, kettőnknek ugyanolyan illata van, végül is ugyanazt esszük, és
ugyanazt használjuk, de nem. Ednek tökéletesen édes, szájban elolvadó
tejkaramella illata van, míg esküszik, hogy az enyém inkább gyümölcsökre hajaz.
Végre összeérnek az ajkaink, és
tudom, hogy ő is ugyanazt érzi, ugyanúgy kalapál a szíve, pontosan ugyanúgy,
mint legelső alkalommal. Végigsimítom a nyelvemmel az ajkát, és ahogy kinyitja
a száját, végre érezhetem az ízét is. A pulzusunk dörömböl, a vékony pólón át
még az övét is érzem a mellkasomnak robbanni.
A keze a hátamat simítja, pontosan, ahogy szeretem, benyúl a pólóm alá,
és ujjaival a bőrömbe kapaszkodik. Érzem, hogy szüksége van rám, mint ahogy
nekem is rá, egymás nélkül semmit nem érünk.
Hátradönti a fejét, hogy végre
megízlelhessem a nyakát, csókolom és harapom végig, persze csak óvatosan,
nyomokat nem hagyhatunk soha. Vadul kezdem letépni róla a pólót, hogy a bőröm
enyhüléshez juthasson az övé által, és amikor végre a mellkasához érhetek,
érzem, hogy elvesztem a kontrollt. Le akarom róla rángatni a nadrágját is, és
érzem, hogy ő is ezt teszi, a gombok után kapkod, és én is, a kezeink
összeakadnak, és egymás szájába nevetünk, ahogy remegő kézzel vetkőztetjük
egymást.
Amíg én kis figyelmet szentelek a
nadrágjának, addig ő a vállamat, és a nyakam hajlatát csókolgatja, és suttog,
hogy elképesztő voltam az interjún, hogy nem tudott tőlem gondolkodni, hogy
mennyire szépnek lát. Nem tudom neki szavakba foglalni, amit róla gondolok, de
megpróbálom vele másképp megértetni.
Végignézek a tökéletes, és immár
tökéletesen meztelen testén, és hagyom, hogy a szemeimbe kiüljön a csodálat,
hozzásimulok, hogy ő is érezze, és én is érezhessem őt, mindketten iszonyatosan
vágyunk a beteljesülésre. A mozdulataink kissé lelassulnak, kényeztetően
simogatjuk a másikat, egyre feljebb tornászva egymást az érzékek létráján.
Végigsimítom őt, teljes hosszában, és érzem, hogy megremeg a kezem alatt, és a
torkából egy olyan nyögés a jutalmam, amitől az én testem is megremeg. Hozzám
se kellene érnie, a hangjaival is az őrületbe tudna kergetni.
Ízlelgetem a testét, egyre
lejjebb, míg csak észbe nem kapok, hogy előtte térdelek, és finoman ingerlem a
számmal, a lélegzetemmel, ő pedig a hajamba túr a gyönyörű, hosszú ujjaival, és
sóhajtozik, halkan, bíztat, kínozzam még, és próbálja elfojtani a nyögéseit.
Szemei lehunyva, feje hátradöntve, és a keze egyre jobban összeszorul a
hajamban.
Felállok, és Ed már mozdul,
kitalálva a gondolatomat, az ajtónak támaszkodik. Finoman mozdulok felé, de
tudom, hogy nem erre vágyik. Mégis még húzni akarom az időt, minél élvezetesebb
legyen, minél hosszabban élvezhessem a testvérem tökéletes testét. Saját
testem, mozdulataim azonban ellentmondanak nekem, és ahogy előrekarolva simogatni
kezdem őt, teljesen leolvad rólam az óvatosság.
Vadul szeretkezünk az ajtón, nem
számít már semmi. Hallom, ahogy sóhajt, ahogy nyöszörög, ahogy bíztat. Szinte
könyörög a teste, hogy fejezzük végre be, mert nem bír többet, mert már csak a
beteljesülés hajtja. Végül érzem, ahogy a teste megfeszül alattam, és fojtott
hangon felnyög, mire én sem bírom tovább.
Lerogyunk a szőnyegre, és egymás
karjában pihegünk. Felém fordul azokkal a gyönyörű szemeivel, átkarolja a
vállam, és mosolyog. Minden pillanatban szépnek találom, de ez a mosoly
varázslatos. Benne van minden, amiért mi-mi vagyunk. Az a szeretet, az a
csodálat, a tisztelet, az a rengeteg együtt töltött idő, minden. Minden, amiért
én szeretem, és minden, amiért ő szeret engem.
Attól a hihetetlen szeretethullámtól
teljesen elgyengülök, ezt leplezve muszáj megcsókolnom. Lágyan simogatom a
nyelvét, és közben visszaszorítom azt az egy könnycseppet.
Hirtelen zilálja szét a
pillanatot a kopogtatás, és Liam hangja az ajtón túlról, hogy siessünk, mert
lassan indul a gépünk. No, igen, Baku. Végül is közös szoba, a többiek úgyis a
medencénél fognak henyélni, csak találunk magunknak egy-két „pihenős napot”.
Hiszen nincs olyan perc, amikor ne egymásra vágynánk. Végül is, ezért vagyunk ikrek, nem? Még
megszületni se tudtunk a másik nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése