*arcfestés*

Amikor leszálltunk a gépről, már megszokott módon rajongók hada várt ránk, s míg elbeszélgettünk velük, és fotókat készítettünk, ők is átadták nekünk az ajándékaikat. Sokan maguk készítette sütikkel, vagy albumokkal, játékokkal leptek meg bennünket, de nem voltak ritkaságok a vásárolt dolgok sem. Mikor a kezembe nyomta egy aranyos, kékhajú lány a dobozt, nem gondoltam arra, milyen szerepet fog játszani a délutánunk alakulásában.

                Dél körül szabadultunk el a reptérről, és ültünk be a kocsiba, de még akkor is várt ránk néhány telefonos interjú.  Végül három óra felé jutottunk be a szobánkba, és csuktuk magunkra az ajtót. Sokszor elmondjuk, hogy nekünk nincsenek nyugodt, átlagos napjaink, mert mindig csinálunk valamit, de ma délután senkihez nem volt kedvünk, csak kicsit kettesben szórakozni. Kipakoltuk az ajándékokat és végignézegettük őket. Amikor a kezembe vettem a dobozt, rögtön beugrott az a kék hajú lány, akitől kaptam. Megnéztem a cetlit:

„Ed, mikor megláttam, rögtön tudtam, hogy örülnél neki.  Jó szórakozást!”

                Egy komplett készletnyi arcfesték volt benne. Kis ecsettel, vizes tálkával, és ötletekkel együtt. Már rohantam is a fürdőbe vízért, hogy kipróbálhassam. 

-          "Jawn, engedd meg, hogy kipróbáljam rajtad! Kérlek!"

-          "Mit is, tulajdonképpen? "– kérdezte testvérem, csillogó zöld szemeit már kérdően szegezte rám.

-           

       "Kaptunk egy arcfestő készletet!"

Végtére is, persze hogy megengedte. Odahúztam egy széket vele szemben, és elrendeztem magam körött a vizestálkát, az ecsetet, a szivacsokat, és a különböző színű kis festékes korongokat. 

-          "Mit fessek rád? Mondjuk egy pillangót?"

-          "Na ne mááár…" - nevetett. – "Nincs valami férfiasabb ötleted? Tigris?"

-          "De én pillangót szeretnék festeni." – nyafogtam

És természetesen pillangót festhettem. Fél kezemmel az állát fogtam, hogy ne mozogjon, és a másikkal a pillangó szárnyait kanyarintottam épp az arca két oldalára. Csöndben ült velem szemben, nem volt nagy kihívás neki, hiszen sminkeltek minket eleget. A szobában csönd volt, mindketten csak egymásra figyeltünk és a másik közelségére.

Szinte hallottam, ahogy dobogott a szíve.

Észre sem vettem, hogy egyre közelebb hajoltam az arcához, ahogy a piros festéket mázoltam az orrára. Ahogy halkan szuszogott, egy-két légvétele az arcomat csiklandozta. Fogtam az arcát, és elmélyülten kenegettem a festéket, egészen meghitt érzés telepedett ránk. Mint egy puha-meleg takaró télen. 

-          "Miért dugod ki a nyelvedet?"

-          "Hogy tessék?" – kérdeztem vissza meglepődve.

-          "Kidugtad a nyelvedet, ahogy koncentráltál. Csak a hegyét."

-          "Bocs."

-          "Ez… aranyos volt. Csak ne dugd ki többször, mert leharapom." – vigyorgott. 

Néha, mikor kettesben vagyunk, csak nézegetem őt, és csodálom. Ahogy pakolja a ruháinkat, vagy fogat mos, vagy végigcsurran egy csepp víz reggel az arcán. Néha, mikor a hátán fekszik az ágyban, és csukott szemmel hallgatja a zenét, sokszor a mi zenénket, nem tudom megállni, és megérintem őt. Végighúzom az ujjamat az arcán, és a testvérem minden egyes alkalommal szelíden belemosolyog az érintésembe. Ezek a dolgok jelentik nekem azt, hogy „John”. 

Kedvesen megráncigáltam az állát, és folytattam.  Nagy műgonddal kerítettem körbe a szárnyakat kékkel, és festettem ki a szemeit is. Ahogy ült előttem csukott szemmel, hajszálnyira egymástól a bőrünk, valami eszembe akart jutni. Olyasmi járt a fáradt gondolataim között, hogy ez a helyzet emlékeztet valamire. Egy filmből, vagy mondjuk az összesből egyszerre. Valami jelenetre. Ülnek egymással szemben, közel hajolva, és csukott sze…

-          "Miért mozdultál meg? Most kimentem a vonalból…" - mérgelődtem. 

-           "Bocsi."

Megnyálaztam az ujjam és próbáltam a festéket ledörgölni az arcáról, mikor hirtelen előrehajolt, és még mindig csukott szemmel határozottan, mintha régóta készülne rá, mégis végtelenül gyengéden megcsókolt.  Mozdulni sem tudtam a megrökönyödéstől, és arra sem volt időm, hogy levegőt vegyek, máris vége lett, és ő velem szemben ült, mintha nem is történt volna semmi.

Egy pillanatra el is tűnődtem, hogy ez is csak egyike volt a furcsa álmaimnak, amik mostanában megkörnyékeztek, de az ajkaimon határozottan éreztem az ízét. Csak ültem, vele szemben, bámultam rá, míg ő lassan kinyitotta a szemeit, és kérdően nézett.

-          "Folytatod még? Vagy készen vagyok már? Kezdek kíváncsi lenni, mit festettél."

Nem tudtam megszólalni. A szívem olyan hangosan dübörgött, hogy rettegtem tőle, hogy kiugrik a helyéből.  Csak bámultam rá, tágra nyílt szemekkel, és lassan összeállt a fejemben mindaz, amit a tudatalattim eddig sugallt.

-          "Nem John, még nem vagy kész. Hunyd be a szemed."

Úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam. Amint lecsukódtak azok a pillák és eltűntek mögöttük a csodaként tündöklő zöld szemek, lassan felé hajoltam, és az ajkaimat az övére fontam. Játszottam vele, minden lelkesedésemet beleadva, karjaimat a nyaka köré fonva. Úgy csókoltam, mintha ő lenne a levegő, vagy az utolsó korty víz. Mintha a világon csak ő létezne, és tőle függenék. Pont úgy, ahogyan rá nézek. 

-          "Most már kész vagy."