Elrejtett arcok

Egy hét pihenőt ítéltek nekünk. Hét napnyi semmittevés lett a recept, százhatvannyolc óra interjú, fellépés, bemutató és mindennemű koncert megvonása. Leem kijelentette, hogy ha nem bírunk magunkkal egy székhez ragaszt minket, külön szobába zárva. John pedig elmagyarázta menedzserünknek, hogy nincs olyan ajtó, amit ne tudna betörni a hátához ragasztott szék ellenére. Tehát a „felügyelőnk” áldását adta ránk és ötleteinkre, amit erre a hétre terveztünk, majd szabadságolva magát felszívódott, és most valószínűleg egy sötét szobában gubbaszt mivel még álmaiban is a mi hangunkat hallja, követeléseinket teljesíti. Leem a legjobb menedzser és pótapuka, bár egyre üvegesebbé váló tekintete és szürkülő bőre talán nem azt árulja el elsőre, hogy mennyire is szereti a munkáját, meg persze minket. Jó pihenést Liam!

Hablabda

Japán csodálatos. Egész életemben el akartam jönni ide. Pontosabban el akartunk ide jutni Johnnal. Ketten körbeutazni a neonvárost, igazi sushit falni minden étteremben, beülni egy riksába, és közben integetni a járókelőknek, fénykép automatában fotósorozatot készíteni színes matricákkal, aztán csak sétálni egyet a cseresznyefák alatt majd szaltózni úgy, hogy szálljanak a rózsaszín-fehér szirmok körülöttünk mikor közéjük ugrunk.